A magyar, köztük a tököli hősök emlékünnepségét a nemrégiben elhunyt Gergics Józsefné kezdeményezésére újította fel Tököl Képviselő-testülete. A május utolsó napján tartott megemlékezésen azokra a katonákra és civilekre emlékeztünk, akik a „nagy háborúban” és a második világégésben áldozták életüket családjukért, Magyarországért. 1917-től emlékmű állítási program indult Magyarországon, melynek során Tökölön 1930-ban avatták fel az első világháború 101 tököli hősének emlékművét. Mint azt Dr. Vass Lucia alpolgármester asszony megemlékezésében elmondta, a Nemessányi Andor által készített szobor oldalára vésett nevek minden családban szomorú emlékeket ébresztettek, s ébresztenek ma is. Az ünnepséget a jelenben kiterjesztettük az 1938 után elesettekre, elhurcolt áldozatokra is. A történelmi igazságtétel részeként a Csurcsia Imre által készített emlékművet is megkoszorúztuk ezen a napon. A kommunisták által megszüntetett, s a rendszerváltozás után újraindított tiszteletadáson idén is sok érintett családtag vett részt. Dr. Vass Lucia megemlékezése és Szajkó Sára, a „Szárny-nyitogató” Alapfokú Művészeti Iskola volt növendéke, jelenleg a Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnázium végzős népzenész diákja megrendítő dalai most is mint minden évben történelmi igazságtételt jelentenek az áldozatok családjainak. A koszorúzási szertartáson Tököl Város nevében Hoffman Pál polgármester és Dr. Vass Lucia alpolgármester, a Tököli Református Misszió Egyházközség nevében Illésné Szutor Erzsébet és Kálmán Antal helyezte el a megemlékezés koszorúit. Díszőrséget adtak a Tököli Mikecz Kálmán Huszárbandérium tagjai, és a Bocskai István Református Oktatási Központ honvéd kadétjai.
Dr. Vass Lucia alpolgármester ünnepi beszéde a Hősök Napi megemlékezésen
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékező Közösség!
Nemzeti ünnepeken, emléknapokon a Himnuszt és a Szózatot hallgatva sokszor eszembe jutnak Márai Sándor írásai: „A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, Nem. A haza te vagy, ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, a nagyszerű, a lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja.” Ünnepeken, megható, sorsfordító percekben talán mi is átérezzük ezt, de békeidőben, hétköznapokon ritkán helyezzük saját kis életünket nemzeti, történelmi szerepbe. Meggyőződésem, hogy ebben nem különböznek tőlünk azok sem, akik előtt most fejet hajtunk, akiknek emlékművükre most koszorúkat és virágokat helyezünk. Miközben tiszteletteljes hangon szólunk róluk, emberi nagyságukról, bátorságukról tudjuk, hogy ők sem születtek hősnek, ők is esendő emberek voltak, akárcsak mi. Csak megszólította őket az idő, a haza és akkor a saját bőrükön érezték, amit Márai Sándor írt. Nem születtek hősnek, de amikor a hely és az idő megkívánta, akkor talán félve, fázva, de vállalták a sorsukat. A hősként tisztelt magyar emberek életüket adták azért, hogy helytállásukból az utókor erőt és példát merítve mindig tovább haladjon a történelem útján. Muhi, Mohács, Világos, Doberdó, Isonzon, Piave, a Don-kanyar, 56-ban tököli szovjet bázis,
- ahol mindig egyedül maradtunk,
- ahol mindig magyar hősök születtek és haltak,
- ahol mérhetetlen emberáldozatból és szenvedésből mindig újjá született a magyar élet.
Se nemzet, se ország rég nem lenne már, ha hősök minden időben és helyen nem áldozták volna érte magukat.
Ma ezeknek a hősöknek a napja van.
A hősi halottak előtti tisztelgés igénye először az I. vh. idején fogalmazódott meg, hiszen a magyarság addig sohasem látott emberáldozatot hozott. Abele Ferenc vezérkari őrnagy tett javaslatot arra, hogy minden település lehetőségeihez mérten állítson kőemléket a vh-ban elesett hősei emlékére. A kezdeményezést a képviselőház az 1917. évi VIII. törvénycikkben emelte jogerőre. Ennek köszönhetően kezdték meg országszerte a mai is látható emlékművek felállítását. Itt nálunk Tökölön az I. vh. emlékművet Nemessányi Andor készítette, avatására 1930. szeptember 21-én került sor. 1924-ben újabb törvény rögzítette, hogy a nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül az élő és jövő nemzedékek örök okulására, és a hősi halottjainak dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja, és a mindenkori magyar hősi halottak emlékének szenteli. 1924-1945 között minden évben méltó képen emlékezhettek meg a magyarok a hőseikről, azonban a II. vh. utáni diktatúra betiltotta a magyar hősök emléknapját. A 2011. évi 63.tv. újra nemzeti emléknappá nyilvánította május utolsó vasárnapját, a hősök napját. A tv. kimondja, hogy a magyarság ezer esztendeje alatt fegyverrel, vagy fegyver nélkül harcoló összes férfi és nő, aki a haza védelmére kel, tettével kiérdemli a tiszteletteljes megemlékezést. A hősök között vannak mindenki által ismert nevek, de számos ismeretlen hőse is van a hazának. Akikre ma emlékezünk, azok nem ismeretlenek, nem idegenek a számunkra. Mi, akik itt lakunk Tökölön tudjuk, hogy közülünk valók voltak, sokukról meséltek szüleink, nagyszüleink. Ők a mi hőseink, a mi közös történelmünk hősei, a családjainké, a városunké, rájuk emlékezünk. Nem kárpótolhatjuk őket veszteségeikért, nem tudjuk megjutalmazni bátorságukat, csak köszönetünket, hálánkat, tiszteletünket tudjuk leróni emlékművük előtt. Annyival tartozunk nekik, hogy megbecsüljük nyugalmas hétköznapjainkat, szabadságunkat és boldogságunkat, és ha kell, akkor mi is felvesszük a harcot a bennünket elnyomni kívánó helyzetekben, kinyilvánítjuk, vállaljuk véleményünket a haza védelmében. A magyar hősök napja szüleink és nagyszüleink küzdelmei, fáradozásai előtti tisztelgés. És hajtsunk fejet azon áldozatok előtt is, akik nem katonaként vesztették életüket. Gondoljunk csak az otthon maradottakra, a harcok, a bombázások áldozataira, a holocaust során, és- a málenkij robotra elhurcoltakra, a meggyilkoltakra, a hiányzó nagyszülőkre, dédszülőkre. Az emlékezés mellett azzal nyújthatunk igazi elégtételt, ha életünkkel, munkánkkal megerősítjük mindazt, amiért ők az életüket adták. „A múltra való emlékezés nem más, mint a jövő iránti elkötelezettség.”- mondta a szentté avatott II. János Pál pápa.
Nekünk mára sajnos csak: egy koszorú, egy virág, egy megsárgult katonafotó, néhány tábori levelezőlap, a vöröskereszt értesítője és a tisztes megemlékezés maradt. S míg erre a mai beszédre készültem ismételten -mint minden évben – elővettem a fényképalbumunkat. Önök közül többen is tudják, hogy az én családomban is vannak hősök, mi is őrizzük azt a két fotót, melyet korábban a nagymamám őrzött kegyelettel, melyre most édesanyám vigyáz, melyek egy-egy délceg fiatalembert ábrázolnak szürke, díszes egyenruhában, mosolyogva. Ők a nagymamám testvére és a fia. Az id. Horváth Lázár, aki az I. vh-ban, ifj. Horváth Lázár, aki a II. vh-ban veszítették életüket. A Lázár bácsi – így hívtuk – akinek utolsó levele Léváról arról szólt, hogy üdvözli az akkor született ismeretlen kis unokatestvért, aki az én édesanyám. És most tudom, hogy nemcsak nekem, hanem mindannyiunknak, akik itt vagyunk vannak ilyen történetei.
Tisztelt Emlékezők!
Halál, borzalom. Csak azt tudom, nem akarom. Nem akarja az én nemzedékem. Mi határok nélküli Európát akarunk, új barátokat, szép szerelmeket és főként békét. Nem akarunk háborúban megrokkant hősöket, és azt sem akarjuk, hogy díszpompás temetéssel búcsúztassuk barátainkat, hogy besorozzák és elvigyék fiainkat. JÉZUS azt mondja: Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Megértjük-e üzenetét? Sokszor hiszem, hogy nem. Gyűlölet-fegyverrel fordulunk egymás ellen, csak, mert a másik nem úgy gondolkodik, mint mi. Pedig minden szentmisén elhangzik ez a mondat, mégsem jut el hozzánk. Ha ezt megértenénk, akkor nem lenne szükségünk emberáldozatokra. Csak élő hőseink lennének, a tudomány, művészet, a munka, sport legjobbjai.
Tehát: Miről is szólhat ez az ünnep?
- Egyrészt a dicső múltról, ahol emberek áldozták életüket hazánk védelmében,
- másrészről viszont a jelenről, amelyben végre meg kell találnunk az utat a felemelkedéshez, hogy az ország ismét elfoglalhassa Európában, az őt megillető helyet.
Most részei lehetünk annak a nagy közös uniónak, amely a mai világban lehetőség a felemelkedésre és a boldogulásra. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy beolvadunk valami nagy kohóba, sőt éppen ellenkezőleg. Őrizzük nemzetünk kultúráját, és védjük a soknemzetiségű Magyarországot. Tökölön különös jelentősége van ezeknek a szavaknak és gondolatoknak, hiszen itt példás házasságban, barátságban élnek együtt svábok, rácok, magyarok, horvátok és szerbek a már 10.000 lélekszám fölé emelkedett városunkban.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ma már másfajta csatákat vívunk. Az elmúlt két-három év – a pandémia szörnyű csapása – alatt hétköznapi hősök születtek. Hősök, akik egészségüket kockáztatva, erejüket megfeszítve álltak helyt nap, mint nap. Erejükön felül harcoltak életünkért a koronavírus ellen. És csak remélni tudjuk, hogy nekünk nem a harctéren kell küzdenünk a hazáért és puszta életünkért. Hiszen a – több, mint egy éve, a tavaly február 24-e óta – szomszédban zajló háború a legnagyobb hagyományos katonai konfliktus Európában a második világháború óta, a legnagyobb eszkaláció az orosz–ukrán háború 2014-es kezdete óta. Bízunk benne, hogy a – kormány válságkezelési intézkedései sikeresek lesznek, hogy a katonai cselekmények elkerülnek bennünket. Miniszterelnök Úr szavait idézve: „Magyarországnak a háborúból ki kell maradni, a családokat meg kell védeni.” Nekünk itt és most kell helytállnunk, mert itt élnünk, s halnunk kell.
Hősök, Katonák nyugodjatok békében! Köszönöm szépen!
Tökölön az országos központi szúnyoggyérítés keretén belül
