A 2024. május utolsó vasárnapján tartott megemlékezésen azokra a katonákra és civilekre emlékeztünk, akik az I. és a II.  világháborúban áldozták életüket családjukért, Magyarországért.

Dr. Vass Lucia megemlékezése után a „Szárny-nyitogató” Alapfokú Művészeti Iskola egykori és jelenlegi tanítványa: Lehoczky Balázs és Bernáth Szonja Alsó-Tisza vidéki katonadalokat adtak elő kobozkísérettel. Külön öröm és büszkeség az iskola számára, hogy Balázs a népzenei továbbtanulás útjára lépett tőlünk, a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnázium elvégzése után épp zeneakadémiai felvételi előtt áll. Felkészítő tanáruk: Török-Ábrahám Brigitta

Reméljük, hogy Városi Ünnepségeink színvonalához sokszor és sokáig hozzájárulnak ilyen tehetséges helyi fiatalok.

A koszorúzási szertartáson Tököl Város nevében Hoffman Pál polgármester és Dr. Vass Lucia alpolgármester, a Tököli Református Misszió Egyházközség nevében Horváth Dániel lelkész, és ifj. és id. Kálmán Antal helyezte el a megemlékezés koszorúit.

Díszőrséget adtak a Tököli Mikecz Kálmán Huszárbandérium tagjai.

Dr. Vass Lucia alpolgármester ünnepi beszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékező Közösség!

Ma 2024. május utolsó vasárnapja van, a Magyar Hősök Emléknapja, mely nemzetünk, múltunk, jövőnk és reményeink ünnepe. Az a nép, amely megtagadja múltját, elveszti létjogosultságát a jövő nemzetei sorában, aki pedig őseit tagadja meg, az elkótyavetyéli utódai tiszteletét. Az elesett hősöknek köszönhető, hogy “él nemzet e hazán”.

Végig tekintve az ezeréves magyar történelmen az államalapítástól napjainkig, az ország lakossága rengeteget szenvedett, sok-sok áldozatot hozott azért, hogy békében, biztonságban, szabadon élhessenek a magyarok. Emlékezni kell a hősökre, de nemcsak azért, mert őseink, elődeink, dédapáink voltak, hanem mert a legdrágábbat, az életüket adták Istenért, a hazáért, a családért. Szükségünk van arra, hogy megismerjük és elismerjük nagyszerű eleink hősies, áldozatos, a nemzetet, hazát szerető, azt megvédő, gyarapító cselekedeteit, legyenek azok világra szólóak, vagy csak szűk körben ismertek.  Helyénvaló, hogy időről időre felelevenítjük nagyszerűségüket, hogy emlékhelyek hirdetik hősiességüket, hűségüket és kitartásukat, mint ahol most vagyunk, itt a Hősök terén. Mi több, a hősi példamutatás életünk részévé kell váljon, napi gyakorlattá, gondolkodásunk meghatározó elemévé. Az a társadalom, amelyik nem tudja ezt megtenni, akkor annak jövője sem lesz. Fontos, hogy a múltunkkal tisztában legyünk.

A mai generációknak rendbe kell tenniük a múltat, a történelem rostáján megszűrni azt, és csak az igaz nemes értékeket kell megőrizniük, továbbadniuk a jövőnek. Nem könnyű a rostálás, a nemesnek a talmitól való szétválasztása. Unokáinkra bízzuk a haza sorsát, ezért rendkívül fontosak az olyan megemlékezések, ahol ezek az unokák szembesülhetnek a tényekkel, hogy nem is oly rég, az első és második világháborúban, az ’56-os forradalomban magyarok vesztették életüket a hazáért. A felnövekvő nemzedékeknek érteni, érezni kell, hogy elődeiknek mit jelentett a haza, annak szeretete, az elkötelezettség és hűség a nemzetért.

Nemzeti ünnepeken, emléknapokon a Himnuszt és a Szózatot hallgatva koszorúk és lobogók díszletében sokszor eszembe jutnak Márai Sándor írásai: „A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, Nem.

A haza te vagy, ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja.”

„Mindegy, kik beszélnek hazád nevében? Mindegy az is, mit mondanak azok, akik jogosultnak hiszik magukat, a haza nevében beszélni? Te ne rájuk hallgass, hallgass hazádra!”

A hősként tisztelt magyar emberek életüket adták azért, hogy helytállásukból az utókor erőt és példát merítve mindig tovább haladjon a történelem útján. Miközben tiszteletteljes hangon szólunk róluk, emberi nagyságukról, bátorságukról tudjuk, hogy ők sem születtek hősnek, ők is esendő emberek voltak, akárcsak mi. Csak megszólította őket az idő, a haza és akkor a saját bőrükön érezték, amit Márai Sándor írt. „Nem születtek hősnek, de amikor a hely és az idő megkívánta, akkor talán félve, fázva, de vállalták a sorsukat.”

Se nemzet, se ország rég nem lenne már, ha hősök minden időben és helyen nem áldozták volna érte magukat. Ma ezeknek a hősöknek a napja van.

„Nem sírni jöttünk ma e szent szoborhoz, az emlékezés az mi minket ide késztet” – kezdődik B. Szabó István „A tizenhetesek szobránál” című verse, melyet 1936-ban írt a Nagy Háborúban hősi halált halt székesfehérvári honvédek emlékére.

Nemzetünk hősi halottainak kegyelemteljes tiszteletét megfelelő módon kifejezésre kell juttatni, és az utókor számára meg kell örökíteni” – mondták ki 1917-ben. A személyes gyászon, családi gyászon túl a kollektív emlékezet is gondoskodni kívánt a halottak emlékéről, ezért már a harcok ideje alatt felmerült, hogy a hátországban hogyan tudnának megemlékezni és emléket állítani a fronton életüket vesztett katonáknak.

A hosszas parlamenti viták után, 1924-től május utolsó vasárnapját a „Hősök emlékünnepe” néven nemzeti ünnepé nyilvánították és ennek megfelelően országszerte megemlékezéseket tartottak, majd a hősök emlékének ünnepét kiterjesztették az 1938 után elesettekre is. 1945-ben még megtartották a hősök emlékünnepét, de már szerényebb keretek között.

A szocializmusban nacionalista eseménynek bélyegezték és betiltották. A rendszerváltás után azonban a budapesti Ludovika Akadémia épülete előtt újból felállították a hősök emlékművét, és az emberek, az emlékezők, ismét fejet hajtanak a világháborúk hősi halottainak, katonai és polgári áldozatainak emléke előtt.

Az Országgyűlés 2001. június 19-én fogadta el a törvényt és erősítette meg a hagyományt a magyar hősök emlékének megörökítéséről, és a magyar hősök emlékünnepéről május utolsó vasárnapján, a Hősök napján.

Balassival szólva: „Az jó hírért névért, s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak, Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak.”

Ma közös hőseire emlékezik a magyar nemzet. Azokra a hősökre, akik közül sokuknak nem ismerjük a tetteit, mert

befedi azokat a háború örök homálya,

a fedezékbe beomló föld,

a robbanás mindent szétszaggató ereje,

a hadifogság kiszolgáltatottságának nyomasztó terhe,

vagy a szemtanúk halála.

A mai napon rájuk emlékezünk.  Rájuk ezekre a férfiakra és ezekre a nőkre. Sokan vannak tőlünk is, innen Tökölről, akik elmentek, s nem jöttek vissza.

Nem kárpótolhatjuk őket veszteségeikért, nem tudjuk megjutalmazni bátorságukat, csak köszönetünket, hálánkat, tiszteletünket tudjuk leróni emlékművük előtt.

Annyival tartozunk nekik, hogy megbecsüljük nyugalmas hétköznapjainkat, szabadságunkat és boldogságunkat, és ha kell, akkor mi is felvesszük a harcot a bennünket elnyomni kívánó helyzetekben, kinyilvánítjuk, vállaljuk véleményünket és tesszük ezt majd két hét múlva a szavazófülkékben is a haza védelmében.

ISONZÓ, DOBERDÓ, CAPORETTO, PIAVE, GORLITZE,

1914. nyarán még senki nem gondolta, hogy ezek a települések és földrajzi nevek örökre bevésődnek a magyar emberek fejébe. Igen, ezek a nevek, ezek a helyszínek jelentik számunkra a magyar golgotát….

Néhányan a Don-kanyar poklában vesztek oda, másoktól a koncentrációs táborokban vették el az életüket. Aztán voltak közülük olyanok is, akiket kétnapos munkára, a „málenkij robotra” vittek és sajnos voltak olyanok is, akik általunk ismeretlen helyen várják a feltámadást.

A mai emléknap azoknak az ismert és ismeretlen hősöknek állít emléket, akik életüket áldozták a hazáért, akik többségükben névtelen sírokban nyugszanak, és akiknek sírhantjaira ma már senki sem visz virágot.

Sok százezer magyar család, tököli család fájdalommal emlékezik egykori hozzátartozóira, akiknek hősi üzenete a ma élők számára az, hogy csak az összetartás, egymás méltóságának a tisztelete hozhat nyugodt és békés jövőt a magyar nemzet számára.

Ez a hősök üzenete és áldozatvállalásuk értelme, ez az ajándékuk az utókornak. Emlékük most is szívünkben él, s lelkünknek erőt ad, az eljövendő idők harcaihoz.

Az emlékezés mellett azzal nyújthatunk igazi elégtételt, ha életünkkel, munkánkkal megerősítjük mindazt, amiért ők az életüket adták.

Tisztelt Emlékezők!

Halál, borzalom. Csak azt tudom, nem akarom. Nem akarja az én nemzedékem.  Mi békét akarunk, új barátokat, szép szerelmeket, boldog családokat.

Anyákként mi nem akarunk háborúban megrokkant hősöket, és azt sem akarjuk, hogy díszpompás temetéssel búcsúztassuk el barátainkat, hogy besorozzák és elvigyék fiainkat.

Tehát: Miről is szólhat ez az ünnep?

Egyrészt a dicső múltról, ahol emberek áldozták életüket hazánk védelmében,

másrészről viszont a jelenről, amelyben végre meg kell találnunk az utat, hogy az ország ismét elfoglalhassa Európában, az őt megillető helyét.

Most részei lehetünk annak a nagy közös uniónak, amely a mai világban lehetőség a felemelkedésre és a boldogulásra.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy beolvadunk valami nagy kohóba, sőt éppen ellenkezőleg.

Őrizzük nemzetünk kultúráját, és védjük a soknemzetiségű Magyarországot.

Tökölön különös jelentősége van ezeknek a szavaknak és gondolatoknak, hiszen itt példás házasságban, barátságban élnek együtt svábok, rácok, magyarok, horvátok és szerbek a már 10.000 lélekszám fölé emelkedett városunkban.

Tisztelt Ünneplő Tököliek!

Ma a Hősök Napja van, emlékezésre, tiszteletadásra jöttünk össze, de ma május utolsó vasárnapján, a gyermeknapon, a gyermekeket is ünnepeljük, és mához két hétre döntünk hazánk, és Európa sorsáról.Ma már másfajta csatákat, háborúkat vívunk nap mint nap.

a családunk összetartásáért,

a gyerekeink jövőjéért,

a tisztességes megélhetésért.

a hazánkért, keresztény, nemzeti értékeinkért,

a világ embertelenné válása ellen vívjuk meg mindennapi harcunkat,

a több, mint két éve tartó háború ellen, a békéért kell küzdenünk, a békéért kell voksolnunk.

Még nem véres csaták ezek, de ugyanolyan jelentősek, mint az elődeink általi harcok.

Most éppúgy, mint akkor, a szabadságunk a tét. Mert az emberhez méltó élet a szabadságban és a békében rejlik. Nekünk még nem a harctéren kell küzdenünk a hazáért, hanem itt kell helytállnunk és boldogulnunk. Nekünk most kell megmutatni, hogy le tudjuk győzni a láthatatlan ellenségeket, mi most az életünkért küzdünk a béke oldalán. Ebben segít elődeink példája, és segítenek a mindennapok hősei.

Katonák, Hősök nyugodjatok békében!

Köszönöm figyelmüket!