Január 24-én az Önkormányzat nevében Farkas Zsuzsanna alpolgármester a Mikecz Kálmán Huszár Bandérium tagjainak közreműködésével koszorút helyezett el az annak a 17 tököli valamint 300 csepeli sváb származású nőnek és férfinak az emlékére, akiket 1945. január 24-én a szovjetek kényszermunkára hurcoltak el Novi-Dombaszba.

Halász László igazgató úr az alábbi sorokkal emlékezett meg az elhurcolt illetve helyben kényszermunkára fogott emberek tragikus sorsáról:

Málenkij robot – avagy a szovjet hadsereg által elhurcoltak tragédiája

A Kárpát-medencei szovjet fogolygyűjtő akció a megtorlás, az etnikai és politikai tisztogatás, valamint a kényszermunkás-szerző akciók sorába illeszkedett. A szovjet hadsereg által elfoglalt magyar területeken romeltakarításra való hivatkozással fegyveres szovjet katonák szervezetten, de a nyílt utcáról is gyűjtöttek, és vittek el magyarországi civileket. A Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060. számú parancsára 1945. január 6-tól kezdve gyűjtötték össze és hurcolták el a Szovjetunióba a (elsősorban német nevű) férfiakat 17-től 45 éves korig és a nőket 18-tól 30 éves korig. Ezt a tulajdonképpeni kényszermunkát „Malenkij robotnak” hívták, mely sok esetben 4-5 évig is eltartott.

Tökölről ekkor hurcolták el többek között Fechtl Borbálát, Fechtl Ilonát, Hoffman Frigyest, Krausz Illést, Schneider Jánost. Ezzel egy időben Szigetcsépről 119 főt, Szigetújfaluból 129 főt, Szigetbecséről 99 főt, Taksonyból 56 főt, Érdről 1237 főt szintén elvittek.

Kényszermunka helyben, Tökölön is zajlott. Itt a „szerencséseket” nem a Szovjetunióba vitték, hanem az immár elfoglalt német repülőtéren dolgoztatták. A reptér december 20-án esett el, ettől kezdve a falubéli férfiak nagy részét naponta reggel 7 órától délután 5 óráig a reptérre rendelték robot-munkára, ahol fizetség és étkezés nélkül kellett dolgozniuk.

A Szovjetunióbeli „málenkij robot” kemény fizikai munkát (romeltakarítás, építkezés, bányászat) jelentett, amelyre módszeresen válogattak össze férfiakat és nőket egyaránt, akiket aztán akár öt évig is valamelyik szovjet iparvidéken dolgoztattak. Az elhurcoltakról az itthon maradottak csak elvétve jutottak információhoz, és akik közül legalább egyharmaduk odaveszett. A hazatérők a kommunista magyar kormányoktól semmiféle segítséget nem kaptak, és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. A téma az államszocializmus idején tabu volt, csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot. A részletek feltárása mind a mai napig tart.

/Internetes források alapján összeállította Halász László/