1848 üzenete: össze kell tartanunk, s a végsőkig kell küzdenünk.
Mit üzen nekünk 1848 március 15-e? Mi az a hagyaték, amit még ma is szem előtt tartunk, mit is tanulhatunk belőle. Mert igenis, van mit tanulnunk belőle, hisz nem egyszer bebizonyosodott, hogy igaz az a mondás: „Aki nem ismeri a történelmet, az újra és újra elköveti ugyanazt a hibát.” Ezért is fontos az, hogy tudjuk mi 1848 öröksége, és hogy tanuljunk belőle.
Mindnyájan tudjuk, hogy az 1848-49-es szabadságharc és forradalom egy hosszú folyamat eredménye volt, aminek fő gondolatával az egész nemzet egyetértett. Amit mi szabadságharc és forradalomként emlegetünk, az nem 1848. március 15-én kezdődött el. Az első változással kapcsolatos gondolatok már az 1805-ben kezdődő pozsonyi országgyűlésen felvetődtek. Igaz, ekkor még rengeteg nézeteltéréssel, egyet nem értéssel, vitákkal tarkítva, de a gondolat már ekkor felmerült. Széchenyi 1830-as Hitel című műve is jól példázza azt, hogy a reformok iránti igény nem csak egy szűkebb rétegtől származott, nem csak az alsóbb rétegekben fogalmazódott meg, hanem a nemesi körökben is.
1848. március 15-ére már az ország színe- java, kezdve a Dessewffy Emil fémjelezte Konzervatívokkal, a Kossuth és Batthyány által fémjelzett Ellenzéki Párton keresztül, a Petőfi, Jókai, Vasvári és Táncsics alkotta Fiatal Magyarországig, mind egyetértettek abban, hogy az akkori helyzeten változtatni kell. Bár meglehet, hogy a változás mikéntjéről különböztek a vélemények, de a változtatás igényében összhang volt köztük.
Bár 1848-ban Európa szerte több nagyobb városban is volt forradalom Párizsban, Bécsben és Berlinben is, azonban olyan jelentőségű egyik sem volt, mint a magyarországi. Ugyanis nálunk később a forradalom szabadságharccá alakult. Nem csak Pesten zajlott, hanem az egész ország területén. Mindenki részt vett benne a maga szintjén. Ez is az egyetértést, a kitartást, és az akaraterőt mutatja. Elmondhatjuk, hogy a forradalom rövidtávon sikeres volt, ugyanis kicsikarta az uralkodóból az áprilisi törvényeket, a Habsburgok még V. Ferdinándot is kénytelenek voltak lecserélni ’48 decemberében annak alkalmatlansága miatt. Mondhatjuk tehát, hogy a forradalom erősen felkavarta az állóvizet. Jobban, mint bármely másik Európában.
A szabadságharcot leverték, a tábornokokat kivégezték, Magyarországot a Bach-korszakban megpróbálták teljesen beolvasztani a birodalomba, azonban a Deák által vezetett passzív ellenállással nem tudtak mit kezdeni. 1867-ben kénytelenek voltak kiegyezni. Hosszú időbe tellett, de végül teljesült a magyarok akarata. Megérte a szenvedés.
Láthatjuk tehát, hogy van mire büszkének lennünk. Nem minden nép mondhatja el magáról, hogy ennyi levert forradalom, elvesztett háború után, még mindig itt van Európa szívében. Erre kell, hogy büszkék legyünk. Tiszteljük, és emlékezzünk a hőseinkre, mert ők csak nekünk fontosak. Másoknak nem lesz fontos az ő emlékezetük, másokat nem érdekelnek a tetteik, ezért kell nekünk megőriznünk. Soha nem fordulhat elő az, hogy mások sajnálatát előbbre helyezzük, mint a saját hőseink tiszteletét. Az ő tettükhöz ugyanis semmi sem érhet fel. Érdemes megnézni, ha a világ más táján történik bármilyen sajnálatos esemény, amely során civilek sérülnek meg, vagy vesztik életüket, rögtön mindenki a sajnálatukra siet, lecseréli a közösségi médián a profilképét, és leírja, hogy milyen súlyos tragédia történt.
Ez is fontos, ki kell fejeznünk a sajnálatunkat mások felé. De azt is szem előtt kell tartanunk, hogy felénk senki nem fejezi ki a sajnálatát, tiszteletét. 1848-49-ben egész Európa abban volt érdekelt, hogy a forradalom és szabadságharc ne járjon sikerrel. Minden esetben tehát, amikor más népek tragédiája felé tekintünk, tartsuk azt szem előtt, hogy a történelem folyamán, amikor igazán nagy volt a baj, csak és kizárólag saját magunkra számíthattunk. Nekünk senki sem küldött csapatokat. Az ’56-ban beígért segítség azóta is érkezik, de még csak a sajnálatát sem fejezte ki senki. Ahogy ’56-ban a Szuezi válság, úgy ’48-ban a Habsburg Birodalom fennmaradása volt fontosabb a mi szabadságunknál. Velünk senki nem törődött. A szabadságharcban résztvevők, vagy később a megtorlások során a hazájukért életüket adók érdemelnek annyit, hogy ezen a napon, csak rájuk emlékezzünk. Nem kell párhuzamot vonni az ő tetteik, és a jelenkorban a világ más táján történtek között. Fontosak ők annyira, mint a világ bármely más országának volt, vagy jelenkori hősei.
’48 üzenete tehát az, hogy bármilyen is legyen a körülöttünk lévő helyzet, nekünk magyaroknak mindig a végsőkig kell küzdenünk. Össze kell tartanunk. Soha nem szabad feladnunk, hisz aki feladja, az biztosan veszít! Elődeink is azzal érték el a kiegyezést, hogy nem adták fel. Az összetartás, és a közös nevezőre jutás pedig azért fontos, mert ha baj van, csak egymásra számíthatunk.
Ne azt keressük a másikban, hogy mi az, amiben különbözünk, hanem azt, hogy mi bennünk a közös. Mert bár lehet, hogy sok dologban mást gondolunk, azt azonban soha ne feledjük, hogy mindannyian elsősorban magyarok vagyunk. Ha anno azt nézték volna, hogy miben nem értenek egyet, akkor ez a forradalom el sem kezdődik, és most nem állnánk itt. Ez a két dolog a nehéz időkben a fennmaradásunk kulcsa. Ezt hagyták ránk a ’48-as hősök.
Tiszteljük hát meg azzal őket, hogy ma rájuk emlékezünk, és ami talán a legfontosabb, hőstettüket méltó módon adjuk tovább az utókornak. Emlékezetük csak így maradhat fenn, s ez csak rajtunk múlik.
Tisztelet a Hősöknek! Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
